Tick Talk #7: státusz vagy tartalom – órák Dubajban, Dennis Uitz-cal
A Tick Talk első vendége: Dennis Uitz vállalkozó és befektető, aki mintegy húsz éve tevékenykedik a private equity és a trading területén, ma Dubajban él – és körülbelül kilenc éve a HORANDO ügyfele. Beszélgetés egy 126 darabos gyűjteményről, arról, hogy egy óra befektetési eszköz-e, és egy olyan piacról, ahol a luxus a mindennapok része lett.
Az alábbi szöveg a beszélgetés szerkesztett leirata. A teljes epizód lejjebb található.
Hogyan ismerkedtek meg
Egy Everose Daytonával kezdődött, amelyet szorosan követett egy Everose GMT-Master – kilenc évvel ezelőtt, amikor a HORANDO a Rolexnél főként acél és acél-arany modelleket értékesített, a tömör arany pedig még egzotikusnak számított.
Személyesen csak évekkel később találkoztak hárman, az Oktoberfesten: egy WhatsApp-üzenet azzal a kérdéssel, hogy éppen ugyanabban a sátorban vannak-e – és a meghívás az asztalhoz.
Egy gyűjtemény, amely egy fogadással kezdődik
Uitz 13 vagy 14 éves kora óta gyűjt. A kiindulópont a körömrágás volt és az apja ajánlata: ha négy hétig kitart, teljesül egy kívánsága. A kívánság az apja Rolex Sea-Dwellere volt. Az óra nem maradt nála sokáig – a bentlakásos iskolában ellopták tőle, ezután az apjától nem kapott újat. Az anyja ekkor titokban vett neki egy Breitlinget.
Az első saját maga által vásárolt óra 18 évesen jött, egy ingatlanügylet első bevételéből fizetve – és még azelőtt megvéve, hogy a közjegyzői szerződést aláírták volna. Az üzlettársa a közjegyzőhöz vezető úton betetette vele az órát a kesztyűtartóba, mert az balszerencsét hozna. 1900 márkába került, egy ismerőstől. Csak egy későbbi revízió során derült ki, hogy a számlapon lévő kis „T” katonai eredetre utal – és hogy az óra ennek sokszorosát éri. Soha nem adta el; ma az anyjának ajándékozta, aki viseli is.
126 óra – és szinte egyiket sem adta el
A gyűjtemény 126 órából áll, középpontjában három márkával: Patek Philippe, Rolex, Audemars Piguet. Ehhez jön négy Richard Mille, három F.P. Journe – és egy Hublot, amelyet a saját válásához vásárolt, mert akkoriban feltűnő volt, és azzal akart a bíróságon ülni.
Elmondása szerint olyan keveset adott el, hogy egy kézen meg lehet számolni. Nem az értéknövekedésre tekintettel vásárol, hanem ízlés szerint – különös vonzalommal a komplikációk és a mögöttük álló órásmesterség iránt. A nagy nevek mellett említi a H. Mosert, az MB&F-et – amelynek alapítója szintén Dubajban él – és az Urwerket. Valamint egy tavaly vásárolt, extralapos, szkeletonizált, tourbillonos Vacheron Constantint: szerinte teljesen alulértékelt.
Dubaj: a luxus mint természetes állapot
A különbség Németországhoz képest nem a gazdagság, hanem a magától értetődőség. Aki este egy étteremben ül, olyan dolgokat lát, amelyeket Németországban alig lehet látni.
Ehhez jön Ázsia közelsége – és vele egy egészen más nagyságrendű hamisítási probléma. Aki a nap bármely szakában végigsétál a Dubai Mallon, több mint száz Richard Mille-t lát. Aki tudja, hányat gyártanak belőlük valójában, az azt is tudja, hogy ez nem lehet igaz. A szuperklónok mára olyan jók, hogy még ő sem ismeri fel őket megbízhatóan. Az ő következtetése: gyakran semmilyen óra, vagy egy Garmin.
Volt olyan időszak is, amikor a téma elvette a kedvét – amikor saját munkatársnői, akiknek jutalomként órákat ajándékozott, elkezdték egymást túllicitálni. Ma inkább annak örül, ha valakinél olyasmit fedez fel, ami nem a figyelem felkeltésére törekszik – például egy F.P. Journe-t vagy egy régi, négyjegyű Rolex-referenciát.
Órák az üzleti életben
Valamivel kevésbé számít, mint Németországban – de hivatalos találkozókon eszébe sem jutna nagy órát viselni kaucsukszíjon. Inkább egy nagy komplikációt, amely a mandzsetta alatt marad: aki valóban érdeklődik iránta, észreveszi. Mindenki más nem.
Azokról, akik másként csinálják, egyértelmű a véleménye: egy emírségbeli soha nem kérkedne vele – kétség esetén inkább elajándékozza az órát. A külföldiek azok, akik pózolnak. Körülbelül 85 000 milliomos mellett a városban ez amúgy is reménytelen.
Hol vásároljon az ember Dubajban
A piac erősen koncentrált: gyakorlatilag minden releváns licenc egyetlen, nagyon nagy márkakereskedőnél van. Kapcsolat nélkül ott semmi sem megy – és kapcsolattal is várni kell. Ahogy ő mondja: all about relationship.
Jacob & Co. górcső alatt
Személyesen ismeri Jacob Arabót, akit valódi tervezőként ír le, aki maga rajzol, és kivételesen jó kapcsolatokkal rendelkezik. Órát mégsem venne tőle – még a neki vonzó áron felajánlott egyedi darabot sem. Az ok józan: a márka nagyon sok modellt gyárt, egyik extrémebb, mint a másik, és nem képes stabilan tartani a piacot.
Befektetési eszköz-e egy óra?
Az epizód legvilágosabb válasza – és a befektetőtől érkezik: nem. Egy óra nem banki fedezetképes és nem likvid; akinek muszáj eladnia, annak problémája van. Egy órát azért kell megvenni, hogy megtartsuk, viseljük és továbbörökítsük. Inflációval korrigálva csak nagyon kevés óra valódi befektetés – egy 2004-ben 25 000 euróért vásárolt Paul Newman Daytona ezek közé tartozik. Akkoriban egyszerűen egy régi Daytona volt.
Ellenpéldaként szolgál egy kék Vacheron Constantin, amelyet a nagy felfutás idején a Nautilus elérhetőbb alternatívájának tartottak, és nagyjából 60 000 euró körül mozgott. Ma körülbelül 20 000-ért lehet megkapni.
Ehhez jön a párhuzam a kriptóval, amelyben ő maga mintegy öt százalékot tart: amikor az anyja az év végén szóba hozta a Bitcoint, eladott. Időközben rengeteg intézményi pénz van a piacon, és ha ott szabályok lépnek életbe, a könyv szerinti veszteségekből nagyon gyorsan valódi eladási nyomás lesz.
Az órapiacot szerinte a koronavírus-járvány idején hasonlóan mesterségesen pörgették fel. Sokaknak volt akkoriban olyan pénz a rendelkezésére, amely nem tűnt valódinak – és valami kézzelfoghatóra cserélték. Aki akkor 200 000 eurót fizetett egy Nautilus 5711-ért, ma sír.
A barátainak adott tanácsa ennek megfelelően szűk: ha a márkakereskedőnél acél Daytonát lehet kapni, azt meg kell venni. Ilyen órából kettő vagy három van. Egyébként pontosan így került a HORANDO-hoz az egyik első „Batman” GMT – több kereskedőnél is megrendelte, és kétszer kapta meg.
A helyi használtpiac
Amióta a piacok engedtek, Dubajban sok minden kerül piacra – különösen arany Patek és AP modellek. Aki egy kereskedőnél érdeklődik, négy-öt ajánlatot kap, és az árak hétről hétre kissé csökkennek. Jelenleg egy Royal Oak Perpetual Calendar Ultra-Thin modellt keres – egy órát, amely úgy néz ki, mint egy hétköznapi AP, és éppen ezért tetszik neki.
Miért Dubaj
Az ok nem romantikus: Dubaj egy csomópont. Szinte mindenki megfordul itt egyszer az év során, és innen szinte bármely irányba átszállás nélkül lehet repülni – összesen kétharmaddal kevesebb repülés, mint korábban. Előtte két-három évig Cipruson élt: jó volt az üzletnek, mert kevés volt a figyelemelterelés, de minden amerikai út két napig tartott. Az eredeti terv, hogy az Egyesült Államokba költözik, akkor változott meg, amikor meghalt az apja – nem akart egy teljesen eltolódott időzónában élni.
Végül egy utazási tipp, amely illik az egész epizód szemléletéhez: érdemes elkerülni a karácsonyt és a szilvesztert, akkor az ember egy a milliók közül. És helyben azt enni, ami helyi – nem ugyanazokban az étteremláncokban, amelyek Londonban, Bangkokban és Ibizán is megtalálhatók.
Az epizód megtekintése
Fejezetek
- 01:48 – Az első óra a HORANDO-nál
- 03:28 – Gyűjtés gyerekkor óta
- 07:06 – 126 óra, szinte egyiket sem adta el
- 08:47 – Luxus és hamisítványok Dubajban
- 11:40 – Órák az üzleti életben
- 14:25 – Óravásárlás Dubajban
- 16:03 – Jacob & Co. górcső alatt
- 18:56 – Befektetési eszköz-e egy óra?
- 22:53 – Kriptopénz és óraláz
- 28:04 – Használtpiac Dubajban
- 33:44 – Miért éppen Dubaj lakóhelyként
Hozzászólás írása